2016. július 31., vasárnap

Carpe Diem | Élj a mának!

Sziasztok!
Ma egy ilyen ösztönző, motiváló bejegyzéssel készültem nektek, mert történt velem valami a napokban, ami rávezetett arra, hogyan is kell élni. Mégpedig a Carpe Diem jelszóval.
Mindig is többször átgondoltam a dolgokat, előre megfogalmaztam a kérdéseimet; nem nagyon volt olyan helyzet, amiben abszolút spontán vettem volna részt. Pedig, ha csak belegondolok, hogy az utóbbi pár hónapban mennyi mindenből maradtam ki emiatt, csak fogom a fejem.
Ha követtek Facebookon akkor tudhattatok róla, hogy nyaralni voltam a Balatonon. Kempingeztünk Gyenesdiáson, ami egyébként nagyon menő volt. Lakókocsiban aludtunk, na de mindegy. Szóval a kemping területén elég sok külföldi, legfőképpen német tartózkodott. Természetesen korombeliek.



Már rögtön az első nap (hétfőn) kiszúrtam az egyiket, akit a hét további részében csak A NÉMET-ként emlegettem igencsak gyakran. Merthogy már rögtön, amint megláttam beleszerettem. Nem túlzok, gyerekek, akkora fangörcs jött rám, hogy azt hittem meghalok. Eddig azt hittem, hogy csak híres embereknél jön elő ez a tünet- na ekkor bebizonyosodott, hogy nem csak akkor.
Tehát első látásra megtetszett, így 5 napon keresztül "üldöztem" őt. Nem kell túl durva dolgokra gondolni, csak egyszerűen ha ő (és a sleppje, jó azért nem túl negatív értelemben értendő, de na értitek) mondjuk a tűzrakóhelyen volt, akkor mi arra sétáltunk; vagy ha ők a medencénél ültek, akkor mi mentünk medencézni. Tehát nem műveltem annyira brutális dolgokat, de azért na, hogy hát mégis csak észrevegyen valahogy.
De nem nagyon akart észrevenni, pedig a hazajövetel időpontja egyre közeledett, ezért cselekednem kellett. Anyumék, meg a barátnőmék (akikkel nyaralni voltunk) egész héten mondták, hogy menjek már oda hozzá, de mindig volt vele egy lány, aki tuti nem a tesója volt. Sokat voltak együtt tényleg, és hiába próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy ezt én is szoktam csinálni a haverokkal (például, a hátára ugrani), de azért ez mégsem olyan egyszerű.
Szóval. D-ék (a barátnőmék) pénteken hazamentek, nekünk is már csak egy napunk maradt, ezért összeszedtem a létező összes bátorságomat és odamentem hozzá, meg egy lányhoz (nem ugyanaz, akivel sok időt töltött) amikor tollasoztak. Remegő hanggal képzeljétek el, ahogy húzogatom a felsőm alját és makogok angolul. Na ennyire vonzó voltam.
Aztán együtt játszottunk és bár szörnyű tollas-játékos vagyok sokat nevettünk és beszélgettünk. Anastazia volt az a lány, aki még tollasozott és őszintén nagyon jó fej volt. Annyira féltem tőle, pedig kedves volt és beszélgettünk is.
A srác meg közelről is hasonlít egy félistenhez, így még jobban belefangirlültem (lol, jó szó). Időközben persze kiderült, hogy egyáltalán nem kellett volna tőlük tartanom, mert nagyon kedvesek voltak és Peter (merthogy megtudtam hogy hívják)-re nincsenek szavak. Nem tudom elmondani, hogy mit is éreztem, amikor együtt nevettünk (azzal a cuki fogsorával és pattanásos arcával, ami esküszöm nem volt undorító, inkább édes). Eddig nem igazán voltak ilyen hogyismondjam élő fiúk az életemben.  Jó volt B (de az sem volt igazi), inkább fangirl-ködtem, minthogy kimentem volna ismerkedni.


Szóval igen. És még egy képem is lett velük, amire nagyon büszke vagyok. Ráadásul kiderült, hogy Peter-nek nincs senkije.
Na nem mintha ez azt jelentené, hogy most én önfeledt ünneplésbe kezdhetnék, mert rá egy napra hazajöttünk és ennyi volt az egész. Jó Instagram-név van (nem Peter-é), de ennyi. Meg ráadásul 1014 kilométerre éldegélünk egymástól és bár érzem, hogy én sem voltam neki közömbös, valljuk be az, hogy bármi bármi, de tényleg bármi legyen közöttünk egyenlő egy tündérmesével. Azonban én jól éreztem magam és jövőre is megyünk, ugyanakkor, mint ők.

Tehát valljuk be, hogy jól sült el az egész, de jobb is lehetett volna, ha már a hét elején odavonszolom hozzájuk a fenekem, mert így visszagondolva nem is volt annyira ijesztő.
Vagyis mi ebből a tanulság?
Ne szeress bele németbe!
Jó igazából az, hogy ne várjatok! Nem szabad, mert nekem is sok elszalasztott alkalmam volt és, ha akkor azokat megragadom, lehet, hogy nem csak ennyi lett volna (hanem mondjuk egy ölelés, lol). Szóval, nem szabad várnotok A MEGFELELŐ alkalomra, mert tegyétek ti azzá azt a pillanatot. Ti válasszátok meg az időpontot, ami hamar legyen, hogy még esetleg az elején szeressetek ki belőle (vagy bármi más, ezt nem csak az ismerkedésre értem). Szóval hajrá, gyerekek!
Ne ragadjatok meg egy helyen, mert akkor majd a végén csak annyit vesztek észre, hogy ezt sem és ezt sem tettem meg, pedig lehetett volna. Ez olyan, mint egy hatalmas csúszda. Először rettegsz tőle, félelmetesnek tűnik, aztán felmész a tetejére, ott állsz előtte és meghátrálsz. Ez a legrosszabb. Vagy amikor már fent állsz és elindulsz, az elején még ijesztő, aztán élvezed. 
Csússzatok le a saját, hatalmas csúszdátokon!
Lépjetek ki a komfortzónátokból és nézzetek szét! A világ tele van lehetőségekkel, amik csak rátok várnak! Szóval gyerünk, mert az idő azonban véges!

Carpe Diem!


A.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése