How To Önbizalom..?

Sziasztok!

Nem szeretném előadni, hogy jaj azért nem voltak bejegyzések, mert nem volt időm, mert nem volt inspirációm. Ezek egyrészt igazak, de nem szeretnék kifogásokkal előállni. Valljuk be nem volt kedvem írni. Ennyi. Ilyen egyszerű. Mostanában lehet kicsit más irányba mentem el a blogolással kapcsolatosan, mint ahogy az elején elkezdtem. Még akkor anno, 2012-ben. (Egy másik blogot írtam akkor, félreértés ne essen), szóval túlságosan azt akartam, hogy profi legyen és arról írjak, amiről 100%-ig tudom, hogy másokat is érdekel.

Pedig én sok mindenről szeretek írni és nem biztos, hogy az összes utóbbi bejegyzés a saját szórakoztatásom miatt (is) készült volna. Szóval most lehet, hogy kicsit másmilyen posztokat fogok írni. Azokat is jó volt írni, de teljesen nem éreztem bennük jól magam. Tudjátok, mint a nadrág, ami piszok jól néz ki, még XY-nak tetszik, de amikor felveszed, már azon gondolkodsz, hogy mikor veheted le végre. Hát valahogy így éreztem magam itt is. Szeretnék egyszerű dolgokról írni. És mostantól egy darabig (legalábbis) nem fogom előre megírni a bejegyzéseket. Jó ez ilyen spontánként is, nem? Szerintem igen. Sőt lehet, hogy még jobb is így. Persze Ti nem hiszem, hogy ebből bármit is érzékelhettetek volna, mert szerintem annyira nem volt mű egyik bejegyzés sem, de én belülről tudtam, hogy ez nem oké. ezért vonultam az elvonóra, alkotói szabadságra és kicsit át is gondoltam ezeket a blogos dolgokat. Mert persze nagyon klassz ötletnek tűnik ez a blogolás, de azért ez több, mint amennyinek látszik. Sokkal több. Természetesen én, mint hatalmas blogger nagyon tudom., de azért tényleg. Eleinte csak egy kis semminek tűnik, amit mindenki meg tud csinálni. Egyrészt ez igaz is, de azért nem csak így működik ez. Mert persze ezt Te is meg tudod csinálni, de nem mindegy hogyan. Na mindegy. ez a bejegyzés igazából nem is erről fog szólni, szóval jól elpofáztam, elírtam, elidőztem ezen a témán.

Önbizalom. Órákig vesézhető téma. De tényleg. Azt sem tudom hol kezdjem. Ha valaki, akkor én biztosan tudom hogyan lehetünk totális önbizalommentesek. Azt hittétek, mi? Hát nem. Fogalmam sincs, milyen az amikor úgy mész végig az utcán, hogy nem érdekel, ha megbámulnak (rossz vagy akár jó értelemben). Hogy milyen az amikor azt veszel fel, amit akarsz, mert nem érdekel hogy mit gondolnak mások. Hogy milyen az, amikor azt mondhatok, amit akarok, mert meghallgatnak és elfogadják az álláspontomat. Hogy az lehetek, aki igazából vagyok, mert elfogadnak úgy. Ezekről a dolgokról fogalmam sincs. És ezzel nem egyedül vagyok. Tudom, hogy ezek nem egyéni szoc problémák. Tisztában vagyok vele, de mégis amikor egyedül vagyok (ott mélyen, éppen) akkor elgondolkodom azon, hogy vajon tényleg én vagyok-e az az egyetlen szerencsétlen, gyökér, aki ennyire fél... Másoktól. Az elvárásoktól, hogy inkább (valljuk be) "behódol" nekik. Komolyan? Tényleg ennyire fáj, ha a suliban XY azt mondja, hogy csúnya vagyok? Igen. Tényleg ennyire fáj. Nem tudom annyira visszavezetni, hogy rájöjjek a forrására, a gyökerére. Ez valamikor naaaaagyon régen kezdődhetett. Amikor elkezdtem rágni a körmöm. Szerintem a kicsiA nem volt biztos magában. Azt tudom, hogy a körmöm nagycsoportos ovisként kezdtem rágni. De hogy miért nem szoktam le róla. Az a baj, hogy nem álltam még soha sem úgy a lábamra. Persze, el tudok küldeni egy-két hatert a picsába, melegebb éghajlatokra, de az nem egyenlő azzal, hogy azt a mélyebb dolgot is el tudom-e küldeni ugyanoda. Az a mélyebb dolog, az nagyon mély. Nem egy konkrét dolog és ezért olyan félelmetes. Mert nincs meg az a tuti forrása. Nincs meg, hogy mikor jelenhet meg. Amikor csak kedve van. Jön és elcsesz, elront mindent. Nem tudom miért. De tényleg. Van, hogy csak úgy, hirtelen, puff. De van amikor szépen, lassan hálóz be.

Persze mindenki olyan játszi könnyedséggel veti oda, hogy épp milyen csúnya/buta/gyökér/hülye/sötét/életre nem való/stréber/stréber de közben buta/gyerekes/kurva/ribanc vagyok. Persze, mert ez ilyen egyszerű. És ugyanolyan nemes egyszerűséggel mondják azt is, hogy ne vedd magadra/engedd el a füled mellett/tényleg érdekel, hogy mit mondanak/szard le. Aha. Mert ez még egyszerűbb. Szóval köszönöm szépen az összes eddigi pszichológusomnak, tanáromnak, bármilyen felnőttnek ezt a hatalmas segítséget. Tényleg, most már, tényleg egyáltalán nem érdekel. Köszönöm. De most komolyan! Ez szerintetek mennyit segít? Semennyit. Ettől nem lesz jobb. Valamilyen szinten az lett belém nevelve, hogy ne foglalkozzak mások véleményével, ezzel szemben viszont az iskolában mindig is azt tanultam, hogy mások véleményét is meg kell hallgatni és át kell gondolni. Most akkor ilyenkor mit csinálhattam volna? Amúgy sem vagyok süket. Hallom, ha tőlem 2 méterre azt mondják, amiket. És azt sem értettem soha, hogy miért pont én. De őszintén! Miért? Mit csináltam, amivel kiérdemeltem ezt? Mit? Soha, de soha semmit nem tettem azok az emberek ellen, akik a cseszegetésemet kezdték. 

Persze lehet egy beszólás tudatalatti is. Találkoztam már nem is egy olyan emberrel, akinek fel sem tűnt, hogy éppen a porig alázott. De mondjuk ezt sem értem. 

Természetesen én még ekkor sem szóltam semmi olyat az illetőre, hogy sötét vagy hasonló. Mert megtartom magamnak a véleményemet, vagy leírom. Egyszerűen kiírom magamból, ha valaki megbántott. Leírom, amit érzek, előveszek egy cetlit, ráírom a teljes nevét és elkezdem széttépkedni, vagy összegyűröm, ilyeneket csinálok. Lehet, hogy gyerekes, de ez van. Én legalább nem megyek oda és nem bántom meg azzal, hogy elhordom mindennek.

És még az is poén, hogy természetesen a felnőttek ebből semmit sem vesznek észre. Nem veszik észre, hogy minden szünetet bent töltöd a mosdóba, hogy mindig karikás a szemed az éjjeli sírásoktól, hogy mindig szomorú vagy, hogy egy papírt ragasztanak a hátadra, hogy az órán, ha megszólalsz kigúnyolnak. Ha meg egyszer mégis feltűnik valami aprócska jel nekik, akkor pedig az osztály (jobb esetben), az évfolyam, esetleg az egész iskola előtt (rosszabb esetben) kérdezi meg.

Aztán természetesen a szülő sem veszi mindig észre, mert hát egyszer sem mondtad, hogy bántanak. Aha, na persze,

Hétfő:

- Anya ma azt mondták buta vagyok.

Kedd:

- Anya azt mondták én vagyok a legcsúnyább.

Szerda:

- Anya amikor ma töriből feleltem akkor mindenki rajta röhögött és azt mondták, hogy csalok.

Csütörtök:

- Anya, ötös lett a fizika témazáróm. De amikor a XYnéni kiosztotta, mindenki azt kiabálta, hogy stréber vagyok.

Péntek:

- Anya, azt mondták hogy gyökér vagyok.

Azt hiszem, hogy soha nem fogom teljesen megszeretni magam. Nézzetek rám.

Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas orrom van. Hogy nem tökéletes a szemöldököm. Hogy túl ovális a fejem. Hogy az az anyajegy sem a legszebb. Hogy szemüveget kell felvennem. Hogy szeplős vagyok. Hogy nem tökéletes a bőröm. Hogy nem szépek a fogaim. Hogy nem a legszebb a hajam. Hogy zsiráfnyakam van. Hogy vékony a karom. Hogy még vékonyabb a csuklóm. Hogy hosszú ujjaim vannak. Hogy csúnyák a körmeim. Hogy vékony combom. És hogy vékony az egész lábam. Hogy nem vagyok erős. Hogy furcsán állnak a lábaim. Hogy hatalmas talpam van.

Minddel tisztában vagyok. Tudom. Látom. Ezek mind csak külsőségek. De belülről sem vagyok tökéletes, szó se róla. Vannak hibáim. És ha ezekkel jössz, akkor meg kell mondanom, hogy neked is vannak. Sok. Mégsem mondom az arcodba. Szóval, szia.

Tehát a címben feltett kérdésre már 14 és fél éve keresem a kérdést, de még nem találtam. Ha viszont mégis megtalálom, ígérem megosztom veletek is.

Azt hiszem, hogy egyelőre ennyit, aztán ha van még ezzel kapcsolatban, amiről tudnék írni (van, nyugi) akkor írok még.

A.