Sziasztok!
A mai bejegyzésben egy kicsit a kapcsolatokról fogok írni, az én szemszögemből. Ugyanis az utóbbi időben (ami nagyjából a nyár kezdetétől van számítva) rengeteg pozitív megjegyzést kapok a külsőmmel és a személyiségemmel kapcsolatosan, amihez nem voltam hozzászokva, így nehéz volt ezeket kezelni. Na meg azokat is, hogy a srácok egyre inkább közelednek felém. Egy darabig azt gondoltam, hogy én nem lehetek velük bunkó, mert nekem nem tetszik és, emiatt lepattintom őket; azonban mára kissé megváltozott a véleményem. Na de, hogy hogyan is jutottunk el ide a magabiztosabb és határozottabb Annához?
Semmilyen rosszindulat nincsen bennem, egyszerűen csak azért szeretném megosztani a történetemet, hogy kiírhassam magamból, ha pedig valakinek még tudok is ezzel segíteni az már csak hab a tortán.
Furcsa volt, amikor júliusban egyévnyi érzéseket és emlékeket ki kellett törölnöm a volt barátom után. Vagyis nem is kellett kitörölnöm, de el akartam fojtani, mert úgy éreztem, hogy már nincs helye az életemben. Ezáltal kicsit nehéz volt elfogadnom, hogy (úgymond) nem volt senki. Tehát abszolút egyedül maradtam ilyen téren. És ez megijesztett, mert amióta az eszemet tudom rajongok, epedezek valaki után és hirtelen megrémített az az üresség. El kellett fogadnom magamban, hogy ez ennyi volt és, hogy majd lesz más. És akadtak is jelentkezők. Csak egy baj volt, hogy én nem akarom ezt az egészet.
Ugyanis bármennyire is kedvelek egy-két fiút, én most úgy érzem, hogy nem állok készen egy kapcsolatra. Lehet, hogy hisztihercegnőnek tűnök (ami igaz is), de ezt a döntést én hoztam meg. Úgy mentem a gimibe, hogy szeretnék egy barátot, aki olyan, mint a könyvekben. De persze, akik próbálkoztak lehettek bármilyen jóképűek; ismerhettem őket régebb óta; lehettek iszonyatosan jó fejek; feladhatták az elképzeléseiket miattam, nem akartam semmit senkitől. Páran úgy vélték, hogy mindenkit csak hitegetek, de erről szó sem volt. Sok idő után ebben a témában (szinte) csakis a saját érdekeimet figyeltem. Persze próbáltam nem megbántani senkit, ettől függetlenül megutáltak egy páran. Mindig csak azt néztem, hogy a volt barátomnak mikor jó, mikor van fent Messengeren, mikor tudok elmenni hozzá és őszintén, jó volt kicsit kiélvezni, hogy odavoltak értem és nekem lehetett választási lehetőségem. Ez elég szörnyen hangozhat, de ne ítéljetek el. Senkit nem használtam ki, senkivel nem voltam bunkó. Csak élveztem, hogy figyeltek rám, és attól függetlenül, hogy senkivel nem mentem el randizni, én jókat beszélgettem egyesekkel.
Na de, hogy miért is nem mentem bele egy kapcsolatba, ha már amúgy is mindig ez volt a vágyam?
Mert nem érzem azt, hogy nekem most ez mindenféleképpen szükséges lenne. Nem értem, hogy az emberek (tisztelet a kivételnek) miért keresik annyira görcsösen a "lelkitársukat". És ezt nagyon idézőjelbe rakva értem. Nem kell mindenféleképpen egy fiú a boldogságomhoz. Most például rendkívül boldog vagyok, attól függetlenül, hogy nincs átállítva a Facebook státuszom "kapcsolatban"-ra és nem rohanok minden pillanatban dobálózni azzal, hogy szeretek valakit. Vannak barátaim, akikkel jól érzem magam. Fiúk-lányok vegyesen és ez nekem most elég.
A másik meg az, hogy egyszerűen ki nem állhatom a sablonos, klisés randikat és mindenféle cukiságokat. Szóval, ha valakivel a jövőben elmennék randira az nem egy Mekis kajálás lesz. Félre ne értsetek, imádom a Mekit, de első randinak szerintem olyannyira gáz, mint egy mozizás. Amit én szeretnék az egy megismételhetetlen dolog, egy olyan személlyel, aki iránt igazán érdeklődöm és van közös témánk; nem mű az egész, hanem csak vagyunk, de boldogok vagyunk, lehetőleg nem egy zsúfolt kajáldában.
Szóval egyelőre így vagyok ezzel az egész témával, aztán ki tudja. Lehet, hogy hamarabb, mint gondolnám, valaki olyan hív el, akinek tényleg adok egy esélyt. Egy biztos és ezt mindenkinek szeretném tanácsolni, hogy ne radarral járjatok az utcán, de azért nem árt mindig résen lenni... Soha nem tudhatjátok, hogy mikor botlotok bele a nagy Ő-be.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése