Büszke vagyok a blogomra

Sziasztok!

Nem is olyan régen, 2015. szeptember 27-én egy mániákus lány kitalálta ezt a blogot. Semmilyen előzetes hatás nélkül. Egyszerűen csak hiányzott neki az írás és szeretett volna találni magának egy menedéket ahová elbújhatott a világ elől. Eleinte rejtegette magát, de ahogy telt múlt az idő, megismert embereket és kezdte jobban elfogadni magát megmutatta, hogy ki is ő valójában. Megnyílt ezen a blogon keresztül és olyan dolgokat osztott meg, amik sokáig belülről emésztették fel őt. Talált barátokat itt, akik fogják a kezét és vele együtt nevetnek. Megtalálta önmagát, amit még nehezen tud elmondani, de tudja, hogy milyen is valójában és azt is megtanulta, hogy önmagát kell adnia, így talán még többen is szeretik meg, mint ha egy maszk mögé rejtőzne. És most, hogy egy olyan szakaszhoz érkezett, ahol választania kellett, tudja, hogy jól választott. Mert hiába volt nehéz az idevezető út, még nem ért véget és bármi is történt eddig és még fog is. Ő most boldog.

Amikor azon a bizonyos szeptember 27-én létrehoztam ezt a blogot el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ennyire büszke leszek rá. Rengeteget változtam és fejlődtem ezalatt az egy év alatt. Olyan dolgokban volt részem, amikbe előtte bele sem mertem volna gondolni. Sokat tanultam és nőttem. A blog pedig ezt mutatja, hogy a kis nyolcadikos Annából ki lett. Hát ez vagyok én. Ha meg kéne határoznom talán azt mondanám, hogy egy mániákus lány, aki jelenleg élvezi az életet és sodródik az árral.

De ez miért is lenne rossz? Nem görcsölök rá a dolgokra mostanság és kissé felszabadultabbnak érzem magam. Persze az utóbbi időben is történtek velem szörnyű dolgok, túlzás nélkül, de elengedtem vagy másik utat választottam és ugyanúgy itt vagyok, mintha görcsölnék rajtuk.

De, hogy a blogolás szempontjából mit is tanultam?

Azt, hogy barátokat itt is lehet szerezni.

Azt, hogy amikor elvállalom, hogy két napon belül megírom, akkor azt meg is kéne csinálnom.

Hogy nem kéne mindig mindent az utolsó pillanatra hagynom.

Hogy simán megfájdulhat a csuklóm egy egésznapos blogolás után.

És hogy 100%, hogy meg is fog.

Hogy a zene és a blogolás elválaszthatatlan páros számomra.

Hogy ide bármit leírhatok.

De tényleg bármit.

Hogy olvasnak, attól függetlenül, hogy 13 éves voltam.

Hogy sokan szeretik azt, amit csinálok.

Hogy még én is el tudom készíteni a fejlécemet.

De ezt még gyakorolnom kell.

Hogy az indexkép készítésével órákat tudok bíbelődni.

Hogy az, ha tartozok egy blogos közösségbe, sokkal jobb, mintha, csak magamnak írnék, egyedül.

Hogy az internetes barátnők is lehetnek igazi barátnők.

Hogy a határaimat én magam szabom meg.

Hogy több műfaj is megfér egymás mellett.

Hogy büszke lehetek arra, amit csinálok.

Köszönöm, hogy olvastok!

Köszönöm ezt az egy évet!

A.