Késtél

Mert én azt gondoltam, hogy egy idő után, amikor már a neved is lejjebb csúszik a chat-ablakban; amikor már úgy át tudom ugrani a spanjeidet, hogy ki is töröltelek; amikor már az Instagramodat sem néztem, max hetente- akkor egyszerűbb lesz. De, ahogy az lenni szokott az élet, avagy te megint közbeavatkoztatok és nem könnyítettétek meg a dolgomat.

Ugyanis, ahogy azt már sokszor tapasztaltam amikor amúgy sem állsz túl jól, akkor jön a következő lecke. Lecke? Ugyanmár. Az semmi ehhez az érzéshez képest.

Remélem, hogy nem azt gondoltad, hogy azért, mert te rámírtál másfél hónap távlatából, én egyből ugrani fogok. Ráadásul egy olyan dologgal, ami nemcsak, hogy szánalmas és gyerekes, pontosan jól tudtad, hogy mennyire gyűlölöm. Remélem, hogy nem ezt gondoltad, mert akkor nagyon bebuktad. És csakis azért foglalkoztam eddig is vele, hogy átélhessem hogyan illenél bele a mindennapjaimba. Őszintén? Sehogy.

Mert már egyáltalán nem az vagyok, aki voltam és végre számítok egy olyan társaságban, ahol imádok lenni. És mert odajött hozzám a suli félistene. Ó igen, remélem, hogy nem azt gondoltad, hogy még mindig az a kis fruska vagyok, aki minden szavadért odavan meg vissza. Nagyon ajánlom, hogy ne így érezz irántam, mert más lettem. Megváltoztam. Részben miattad is, meg a dolgok miatt, amik kettőnk között voltak. És nem érdekelsz.

Csak át kellett élnem és szólok, hogy nem illessz bele az LKG-s idillbe. Bármennyire is próbálkozol azzal, hogy lájkolgatod a képeimet Instán. Egy szívecske már nem tud segíteni ezen.

Csak ki kellett írnom magamból ezt az egészet, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. És ha el is bizonytalanodtam, az a kis naiv régi Anna volt, aki még hitt bennem és az utóbbi időben már majdnem sikerült őt 95%-osan elnyomnom.

Szóval csak ennyit akartam. És a végére kéne valami beszólás, de már fenn sem akadok semmin. Csak élj tovább boldogan nélkülem, gyere össze mással, abban úgyis jó vagy és végre akadj le rólam.

Mert ezekkel már mind elkéstél.