Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Néha elgondolkozom azon, hogy miért történik ez velem. Hogy miért nem találhattam meg őt, itt. Közel. Hogy miért kellett akkor, 2015. július 31-én majdnem elütnie? Hogy miért kellett utána újra találkoznunk? Minek jelölt be? Miért kellett rám írnia aznap este? Én miért írtam vissza neki? Miért beszélgettünk? Miért akartam neki mindenféleképpen imponálni? Miért kellett bedőlnöm a mosolyának, a személyiségének? Nem értem. Igazából vissza sem tudom vezetni.

Az nem történhetett volna meg, hogy ne menjünk el vidékre, a mamámhoz. Muszáj volt.

Az, hogy ő majdnem elütött, azzal sincs nagyon probléma. Sok motorost láttam már életemben. Utána pedig a "barátainknak" miért kellett bemutatniuk neki? Miért állt meg mellettünk? Miért kezdett el beszélni velük? Velünk? Mert időközben észrevett engem is. Sajnos. És megkeresett facebookon. Aztán sokat beszélgettünk. Vonzott a külseje, hogy laza volt, de komoly is. Hogy velem egyidős volt. Hogy nyílt volt. Pár óra ismeretség után őszintén tudtunk beszélgetni mindenféléről.

Ha valaki azt mondta volna nekem akkor, hogy ez a srác egyszer rengeteg fájdalmat fog nekem okozni, el sem hittem volna. Azt meg pláne nem, hogy szerelmes leszek belé.

És miért volt olyan nehéz a búcsú? Nem tudom. Alig 10 napja ismertük egymást. Azt hittem soha többé nem is látom majd őt. Erre, lassan egy év elteltével rájöttem, hogy az a naiv kis Anna, semmit nem tudott. Sok mindent rosszul látott. És legszívesebben felpofoznám ma őt.

Ne tedd. Ne beszélj vele. Ne nézz rá. Ne dőlj be neki. Fájni fog. Nagyon fájni.

De már mindegy, nem? Elvégre megtörtént. Nem csinálhatom vissza. Nem alakíthatom úgy a múltat, hogy ne is érdekeljen.

Hibázni jó dolog- ez köztudott. De én már hibasorozatot követek el. De nem tudok mit csinálni.

Hogyan is engedhetném el őt, miután annyi mindenen keresztül mentünk? Miután annyi időt és energiát fordítottam rá. És úgy tűnik ő is komolyan gondolja. Csak hát ez nem olyan egyszerű. Soha nem lesz egyszerű. Örökké nehéz marad.

Örökké.

Csak egy jelentéktelen szó lenne, ha nem mondta volna ki. Ha nem hittem volna el neki. Semmi sem tart örökké, nem igaz? Mi az ami örökké tart? Semmi. Egyszer minden véget ér. Remélem ez a szenvedés is. Na meg ez a szorító érzés is a mellkasomnál, ha csak rágondolok.

Szinte már vicces, hogy pont én, pont 180 kilométerre a lakóhelyemtől találom meg azt az embert, akit a legjobban szeretek. Szinte vicces. Csak az a baj, hogy ennél sokkal többről van szó. Mert már nem csupán szeretem. Ezt az érzést nem lehet szavakba önteni. Ezt az érzést, ha meg akarja érezni valaki, át kell élni. De remélem, hogy senki más nem fogja ugyanígy átélni, mint én. Ennyi lemondással és könnyel együtt. Csak szeretném, ha boldog lenne, meg ha én is. És ennek nem tudom mi lesz az ára, de remélem hamarosan minden megoldódik. Még ha most nem is úgy tűnik, hogy meg fog oldódni.

Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.