A vörös hajról- ahogy én megélem

Sziasztok!

Tudom, hogy elég sokszor írok a vörös hajról, de higgyétek el, hogy konkrétan most fogom fel, hogy micsoda istencsapás/áldás ez a szín nekem. Szóval ez most egy személyes poszt lesz, amiben leírom az én tapasztalataimat, élményeimet.

A szüleim elmondása alapján már vörös hajszínnel láttam meg a napvilágot. Soha nem volt ilyen nagyon répaszínű hajam, inkább a sötétebb vonalat követte(m). Az oviban emlékeim szerint néhányszor csúfoltak azzal, hogy répaszínű a hajam, de ezt mint már említettem sok kép tudná cáfolni, de kisgyerekként jól esett drága "kis hatereimnek". Nem egyébként innen semmi durvát nem tudok felhozni, csak arra emlékszem, hogy az udvaron a nagy magas fenyőfáknál játszottunk és ott sütötte el az egyik fiú, akinek már a nevére sem emlékszem. Szerintem akkor sem tudtam hogy hívják:D

Aztán jött a suli, ahol alsóból egyetlen rossz emlékem nem maradt ezzel a témával kapcsolatban, mind a 4. osztályig. Ott ugyanis elkezdődtek a csúfolódások rendesen. Sajnos ebből az időszakból sem tudok felhozni semmi használhatót, de akkor szekáltak több dolog miatt is. Egyébként a 4.-et egy új iskolában kezdtem, mert elköltöztünk. Ami konkrét az volt, hogy Gyufának hívtak. Állandóan. És igenis idegesített. Én sem hívtam őket Gyökereknek, akkor meg? Persze, gyerekes. Tudom. De hát mit tudtam csinálni. Egyébként egészen 5-6.- os koromig utáltam a hajamat és barna szerettem volna lenni. Mert mi már az, hogy ők barnák, meg szőkék- én? Én pedig vörös. Szörnyű. Aztán újra sulit váltottam 7.-ben, ahol szintén kaptam hideget-meleget különleges hajszínemnek köszönhetően. Az itteni kedvencem a "Vörös" megnevezés, amit szintén előszeretettel használnak, hatalmas örömömre (cinizmus volt). Annyira igazságtalanság az, hogy egyesek a hajszínem alapján ítélnek meg. Én sem hívom őt/őket Szőkének, mégis az. És persze "nem ő nem rosszindulatból mondja" (áhh dehogyis). Nagyon poénosak ezek a muglik. (#herripotter) De tényleg. Szóval erről kérlek titeket, szokjatok le. Nem esik jól. Nagyon nem. Borzasztóan nem. Szörnyűen nem.

Amúgy mára már megkedveltem a hajamat. Tényleg tetszik. Őszintén szeretem. Különleges és így (ego nélkül) különlegesnek érzem magam. És ma már a világ minden pénzéért sem cserélném le.

De! Természetesen ennek is van hátulütője. A bőröm nem kreol és még csak barnulni sem tudok. Sőt, nyáron szinte vámpírként nézek ki (télen is, csak akkor nem annyira szembetűnő), amiért szintén kapok. Persze, tudom, hogy néznék ki barnán, de na. Csak egy picit. Légyszi. Léccyke.

És a másik best szereplők az életemben, azok a szeplők. Amikből régen sokkal több volt, most már szerencsére eltűnt egy (jelentős) részük. Amúgy régen sem volt olyan sok, csak hát na. Régen egyébként gyűlöltem a szeplőket, most már annyira nem bánom hogy vannak. Szóval igen.

Azt hiszem most ennyit szerettem volna. Majd még lehet írok ilyeneket, mert élveztem e bejegyzés pötyögését.

Köszönöm, hogy itt voltatok,

A.

ELÉRHETŐSÉGEIM:
~ Facebook: https://www.facebook.com/maniacgirlblog/?ref=hl
~ Instagram: https://www.instagram.com/annacska1219/
~ Ask.fm: https://ask.fm/maniacgirlblog
~ E-mail: maniacgirlblog@freemail.hu
~ Twitter: https://twitter.com/maniacgirlblog?ref_src=twsrc%5Etfw