Meddig kell elviselni?

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy sokunkban felmerülhetett már ez a kérdés, bármivel kapcsolatosan. Meddig kell még elviselni a matektanárt? Meddig kell még elviselni még a távolságot? Meddig kell még elviselnem, hogy megaláz; hogy megbánt? Ezekre a kérdésekre nem is biztos, hogy mindig kapunk (jó) választ. A legfontosabb, hogy önmagunkban el tudjuk dönteni, vagy csak meg tudjuk saccolni a választ. Hiszen helyzettől, személytől változhatnak a megfelelő válaszok. Az a baj, hogy ezt senki más nem tudhatja, érezheti jobban, mint mi.

Többször is feltettem már ezt a kérdést az életemben, de nem mindig kaptam pontos, pozitív választ. Ilyen helyzetekben nem tudok tisztán, reálisan gondolkozni. Ami másoknak már a világ végét jelentette akkor, én úgy voltam vele, hogy át kell vészelnem, mert nem lehetek gyenge. Igen akkor azt gondoltam. Mára már megváltoztattam az álláspontomat. De hogy mi is az, ami akkor volt?

Negyedikes koromban költöztünk ide, Budapestre. Már az elején sem szerettek különösen az osztályban. Ötödikben ez már csak romlott. Voltak barátaim, meg azon a pár lapos beszólogatáson kívül nem kaptam egyebet. A hatodik osztály nehezebb volt, de még akkor is volt egy-két barátom. Hetedikben romlott el minden. Említettem már, hogy már akkor írtam blogot. Megtalálták és mindenfélét mondtak róla. Ekkor már abszolút mindenbe belekötöttek. Nem nagyon szeretném részletezni. Minden nap sírva mentem haza és féltem a holnaptól. Hogy mi tartotta bennem a lelket, már nem tudom. Őszintén nem tudom, hogy hogyan nem roppantam össze. Azt tudom, hogy megerősödtem. Az volt életem talán legnehezebb része. Sokat tanultam, sokat vettek el tőlem, de ma ugyanúgy itt vagyok, sok új tapasztalattal és élménnyel gazdagabban. Aztán elegem lett. Hirtelen. Kb. egyik napról a másikra. Egy hét leforgása alatt gyökeresen megváltozott az életem. Kedden még sírva mentem haza. Szerdán már nem mentem iskolába. Csütörtökön átiratkoztam egy másik iskolába. Egy hét. Annyi se volt. Persze, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy mi lett volna, ha. Az első két hétben nagyon jól éreztem magam az új helyen. Aztán kicsit elkopott téma lettem (nem mintha nagyon a figyelem középpontjában akartam volna lenni) és meginogtam. Erről senkinek sem beszéltem, csak leírtam, mert nem akartam a hisztisnek tűnni, akinek soha, semmi sem jó. De végül beletörődtem a dolgokba. Másfél év totál kibírható. És az is volt. Visszagondolva erre a másfél évemre (már csak 44 nap és ballagok) jó volt. Lehetett volna jobb is, de legalább itt is tapasztaltam. Sokat. Mozgalmas két évem volt, az biztos.

Tehát. Meddig kell elviselni? Ameddig azt érzed. Amíg még tudod. De nem húzd, halogasd a végsőkig. Hidd el, nem éri meg. Leszívnak. És ettől nehezebb lesz az újrakezdés. Mert elfogyott minden energiád, de neked a maximumot kell kihoznod magadból azért, hogy ne negatívként ismerjenek meg az újak. Nem kell neked az utolsó előtti/utáni pillanatokig elviselned. Ha úgy érzed, a felénél azt mondhatod, hogy elég volt. Nem kell. Soha sem kell. Csak ha azt érzed, hogy neked ott még van dolgod. Szóval azt hiszem, hogy nem kell. Lehet. Vannak utak, de neked kell eldöntened, hogy melyiket választod. Majd rengeteg áldozatot kell meghoznod és még úgy sem leszel jól. Lehet. Ki tudhatja? Senki. Az érzéseidet kell, hogy kövesd, mert senki sem lesz ott végig az utadon, hogy fogja a kezed. Ha mégis lesz, azt becsüld meg, jól.

Én csak azt tudom javasolni, hogy dönts, ahogy jólesik, ahogy jónak látod. Soha nem lesz könnyű. Mindig lesznek bökkenők az életedben. És én ezt 14 évesen mondom. De egy biztos, egyszer jobb lesz. Azt nem mondom, hogy egyszerűbb lesz, de jobb az mindig lehet, nem?

De egyet meg szeretnék köszönni mindenkinek. Hogy így itt lehetek. Mindenkinek. Az össze utálómnak, az összes tanáromnak, osztálytársamnak, iskolatársamnak, barátomnak és azoknak, akik egyikbe sem tartoznak bele. Mert azt hiszem, hogy én már elértem dolgokat. Jó dolgokat. Szóval köszönöm.

A.