A mi karácsonyunk több szempontból is más volt, mint eddig. Ez volt az első karácsonyunk apa nélkül. Nem akartam csak így belevágni a közepébe, de tulajdonképpen miért is ne? Ilyen volt az elmúlt időszakom is. Nagyvonalakban annyi, hogy apa elhagyott minket. Hivatalosan novemberben, de valójában inkább nyár elején. Azóta megszűntünk létezni számára, letiltott minden közösségi oldalról; anyu megváltoztatta a számát és mi is megpróbáltuk mindenhonnan kitörölni őt. Még mindig nehéz erről írnom és nem is szeretnék most belemenni a részletekbe, ezt majd akkor, ha magamban is valamilyen szinten le tudtam zárni.
Amióta élek a hagyomány az volt, hogy apa vette az igazi fenyőt és együtt díszítettük fel. Idén azonban vásároltunk egy műfenyőt. Ami számomra nem csak azt jelenti, hogy nem kell takarítani utána. Ez valahol egy jelzés apának. Hogy megvagyunk nélküle.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gondoltam rá minden nap, minden órában, ezért ezt nem is mondom. Csak azt szeretném, ha tudná, hogy mekkorát csalódtam benne. Azt mondta nekem valaki, hogy soha ne mondjam azt, hogy soha. Mégis ez egy olyan seb, ami már soha nem fog begyógyulni. Soha nem fogom őt szeretni, sőt soha nem fogok iránta mást érezni csak gyűlöletet, meg talán szánalmat. De leginkább gyűlöletet. És csak egy dolgot tudok neki megköszönni, hogy megmutatta, hogy milyen nem akarok soha lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése